Boldogaink‎ > ‎

Vilmos

 

 

 

Boldog Apor Vilmos püspök és vértanú

 

(1892-1945)

 

 

 

Az Apor család Erdélyből származott. 1713-ban Apor Péter nyerte el a bárói címet, aki Háromszék főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett híressé.

Apor Vilmos 1892-ben Segesváron született, Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban édesanyja visszatért a gyermekekkel Erdélybe. Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt. Karácsonyra misekönyvet, kelyhet és paténát kért, és húgai segédletével, gyermeki komolysággal misézett. 1898-ban édesapja, Apor Gábor váratlanul meghalt. Édesanyja, Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt. Szigorúan, de gyengéd szeretettel nevelte őket. „Ha az ember válaszút elé kerül – szokta gyermekeinek mondani -, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út.”  

Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte, akárcsak Boldog Batthyány – Strattmann László. A papi hivatás iránti vágy már gyerekkorában jelentkezett, iskoláiban megerősödött. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése. A gimnázium után azonnal kispapnak ment. Felismerte, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, a világ örömeiről, sőt a rokonokról is. „Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.” -írta feljegyzéseiben.

Működését a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg. 1915-ben foglalta el Gyulán az új helyét. A hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a raboknak. 1916-ban doktorált.

1917-ben tábori lelkész volt egy kórházvonaton, mellyel az olasz front közelébe is eljutott. Még ebben az évben a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett. Lelkiismeretesen készült az órákra, korszerűen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabbnak a tanítványok papi hivatásának erősítését tartotta. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára. Katolikus lapot alapított, segített a nyomorultakon, betegeken, állástalanokon. Nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki. Nagyon szerette a gyermekeket, jó és közvetlen hittantanár volt. Lenyűgözte a liturgia szépsége, ügyelt a mozdulatokra, az énekekre, az érthetőségre. A híveket nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív részvételre nevelte.

Káplánjaival kölcsönös tisztelet és barátság szellemében alakította kapcsolatukat, tanította, képezte őket. Szívesen gyóntatott, kiváló lelkivezető volt.

1941-ben a Szentatya győri püspökké nevezte ki. Gyulai plébános korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papokat és hívőket egyaránt. A püspök éles szeme észrevette a problémákat, meglátta a teendőket, feljegyzett mindent és hamarosan intézkedett. A háború alatt befogadta, elhelyezte, anyagilag segítette a szenvedőket. Találékony és bátor volt.

1945-ben megkezdődtek a harcok Győrött. A Püspökvár pincéjében menekültek százai tartózkodtak. Nagycsütörtökön a pincében mondta a püspök az utolsó miséjét. Nagypénteken oroszok járták a várost német katonákat keresve. Az oroszok sűrűn látogatták a pincét. A püspök felszólította a férfiakat, hogy legyenek a segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta, „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”.  Szándékában volt még az élete árán is megvédeni az oltalma alá tartozókat. Az oroszok nőket akartak elvinni krumpli pucoláshoz. Idős asszonyok és férfiak önként vállalkoztak erre, közben a fiatalok elbújtak. Egy fiatal lány előbújt a rejtekhelyéről, az erősen ittas orosz katonák meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: „Vilmos bácsi, Vilmos bácsi, segítség!” Erre a püspök felszaladt a nagy pince lépcsőjén és követelte a katonák távozását. Az erélyes fellépés egy pillanatra úgy meglepte a katonákat, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük megfordult és géppisztollyal végigpásztázta a helyiséget. A püspököt 3 golyó érte, a halálos golyó a hasüregbe hatolt be. Még a saját lábán ment le a pincébe. A menekültek közül egy asszony felkiáltott: „Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!” A püspök halkan, de mosolyogva felelte: „Szívesen, nagyon szívesen!”, majd összecsuklott. Papjai felfogták és hordágyra fektették. Ezután hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba, 7-8 kilométeres kerülővel. Egész úton a kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott.

A kórházba érve Jung Géza és Petz Aladár orvostanárok, azonnal megoperálták petróleumlámpa fénye mellett. A püspök úr ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető. Nagyszombaton az állapota kissé javult. Húsvétvasárnap azonban már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök meggyónt és felvette a betegek szentségét. Feljegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzott a nyájától:

„Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket! Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!”

1945. április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. A szemtanúk már akkor vértanúnak tartották. 1946-ban Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos egykori győri püspök boldoggáavatási eljárását hivatalosan elkezdeni. Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.

 

 

Boldog Apor Vilmos könyörögj érettünk!                 

 

          

 

 

 

 

Comments