Boldogaink

Az oltárképen szereplő boldogok:
 
 

Oltárkép

 
 
 
 

 
Boldog Salkaházi Sára
 
 

 

 

Boldog Salkaházi Sára

életrajza

 

(1899-1944)

 

 

 

 

Salkaházi Sára, szociális testvér 1899. május 11-én született Kassán, a történelmi Magyarország területén. Határozott fellépésű, erős akaratú, vidám természetű gyermek volt. Újságírónak készült, már tizenéves korában színdarabokat írogatott. Tanítónői diplomát szerzett, egy évig volt tanítónő, majd Trianon után a csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt elhagyta a pályát.

 

1919-től felvidéki magyar lapokba írt, újságírói igazolványt is szerzett. Kassa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban frissen reagált az eseményekre.

1926-ban jelent meg első novelláskötete Fekete furulya címmel. A művészek, újságírók bohém életét élte. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene…”-írta naplójában az életmódjáról.

 

1922-ben néhány hónapig egy gazdatiszt menyasszonya volt, de rájött, hogy a vidéki élet nem az ő örökmozgó, önálló egyéniségének való, és visszaküldte a jegygyűrűt vőlegényének. Ekkor már jelentkezett a szívében egy hívó hang is, az éledező hivatásé…

Visszaemlékezésében így írt erről: „És ha az Úristen foglalt le magának?...” Nyugtalan, kereső volt, a hivatásért való harc éppen 10 évig tartott Sára testvér életében. Naplójában bevallotta, hogy a nővérré válás útján, a cigarettáról mondott le a legnehezebben. Nehezebben, mint az újságírói munkájáról, amit nagyon szeretett.

 

1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő szociális testvérekkel, akiknél szociális és népjóléti tanfolyamot végzett.

1929-ben elfogadták jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Első fogadalmát egy évvel később, pünkösdkor tette le Szegváron.

1932-ben Komáromba került, ahol karitász munkát irányított, hitoktatott, a Katholikus Nő című folyóiratot szerkesztette, felügyelt a szegények menházában, családokat látogatott. Két év múlva visszahelyezték Kassára, a sok munkától igen kimerülten.

1937-ben Budapestre került, szeretett volna missziós nővér lenni. De a második világháború kitörése miatt nem mehetett a brazíliai misszióba.

 

1940-ben letette az örökfogadalmát. Jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me! azaz Íme itt vagyok, küldj engem!

 

1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatták. Az ünnepségsorozat keretében a mai Erkel Színházban előadták Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztérium játékát.

A háború alatt a szociális testvérek kivették a részüket az üldözöttek menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük százan közvetlenül Sára testvérnek. A Társaság összes háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal. 1944. december 27-én a nyilasokkal körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, öt embert vettek őrizetbe. Sára testvér később érkezett meg, megmenekülhetett volna, de mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták. Mind a hatukat meztelenre vetkőztetve, a Szabadság hídnál a jeges Dunába lőtték. A kivégzés előtt Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdelt, az égre emelte a szemét, keresztet vetett. Isten elfogadta életfelajánlását.

 

1969.-ben mártirhalála 25. évfordulóján megkapta a Jad Vashem által adományozott világ igaza kitüntetést.

1997-ben a Szentszék engedélyével megkezdődött a boldoggáavatási eljárása.

2005-ben a bíborosi testület lezárta az ügyet, majd a Pápa engedélyezte a boldoggá avatási szertartást.      

2006. szeptember 17-én a Szent István-bazilikában boldoggá avatták, ez volt az első boldoggá avatás Magyarországon 1083 óta.

2008. december 27-én, halálának évfordulóján, Újpalotán templomot szenteltek a tiszteletére.

 

 

 

 

Boldog Salkaházi Sára könyörögj érettünk!

 

 

Részlet irodalmi munkásságából:

 

Boldog Salkaházi Sára

Láss!

 

I.

 

 

 

József a vak koldus ott ült szokott helyén.

 

Közömbösen, fásultan, megszokottan kunyerálta monoton hangja az alamizsnát. És közömbös, fásult hangon köszönte meg az odavetett pénzt.

 

Végigtapogatta érzékeny ujjával, s ha érdemes volt, valamivel hangosabban énekelte a hálát.

 

Csak tengette életét mások odavetett, nyomorúságos pénzéből. Minden nap új közönnyel ült helyére, mindennap az egyformaság dermesztő valósága terpeszkedett szét rajta.

 

Egészen közönséges, szürke, mindennapi vak koldussá lett volna, ha vakságának oka s az a rémes, szörnyű, vad éjszaka nem újult volna fel néha emlékében.

 

De ha nagyon-nagyon szétterült rajta a szürkeség, megszokottság, hát vad erőszakkal, önmarcangoló fájdalommal és dühvel idézte fel vaksága kezdetének első, lázas, véres éjszakáját.

 

Mert ezt az éjszakát nem törölte el az a harminckét esztendő, ami azóta elhagyta életét, nem homályosította el azt a sok ezer nap, ami azóta lemorzsolódott, kiesett életéből.

 

Emlékezett.

 

Emlékezett gazdagságára, jólétére, amelyben nyugodtan, biztosan élt, emlékezett az örömre, vigasságra, mellyel nyugodt boldog életét derűsebbé, vígabbá tette életének büszkesége: a fia.

 

De ilyenkor az emlékek ilyen feltódulásakor ökölbe szorult keze és közömbös, megszokott kolduló szavakat morzsoló száján szakadozottan hörgött vissza az emlékezés.

 

És sokszor belevágott, beledübörgött kolduséletébe ez a marcangoló emlékezés. És sokszor dühöngött földhözcsapott tehetetlenséggel.

 

Saját maga szaggatta fel gyógyuló sebeit ismét véressé és csikorgó szájjal, torzult arccal zuhant az emlékezés mélysodrú örvényébe. És mert csak magának élte ezeket a véresen fájó emlékeket, senki sem tudott róluk.

 

II.

 

Egyszer valami csodálatos dolog történt. Kevesen jártak az utcán, csak néha-néha ment valaki mellette el. Közömbösen ült József, az öreg vak koldus. Lépteket hallott. Lassú, nyugodt, kimért járással járt az, aki jött.

 

József kinyújtotta tenyerét és megkezdte szokott, kunyeráló mondókáját. S pénztváró, alamizsnára szoruló tenyerébe egy meleg, erős, kérges tenyér simult.

 

S valami szokatlan, de nagyon jó melegség szédült fel benne.

 

És monoton hangja csodálkozó, bátortalan örömmel csendült:

 

- Köszönöm… köszönöm…

 

Az idegen kéz végigsimította koldus piszkos kezét, s egy mély, nyugodt hang szólalt meg:

 

- Nincs semmim…

 

- Köszönöm… köszönöm… - tördelte újultan József. – Te nem tudod, mit adtál! Nem tudod, mit adtál! Te idegen, ismeretlen, akit nem láthatok, te jóságos… kezet adtál nekem… nekem… aki évek óta nem fogtam senki kezét!…

 

Az ismeretlen hangja mélységes szánalommal volt tele:

 

- Ki vagy és hogy hívnak? És mióta éled nyomorúságos életedet?

 

József nem válaszolt. Kezével végigtapogatta a másik kezét.

 

- Ki vagy te?… Én csak egy szerencsétlen vak koldus vagyok… Mi a nevem?… Van neve egy koldusnak? Van neve egy roncsnak? Van neve egy senkinek? Nincs, nincs! De te, te ismeretlen, te egy hang a nagy némaságban, te… ismeretlen jóság… ki vagy te?

 

Az ismeretlen kérges tenyere szeretettel simogatta a koldus kezét:

 

- Én? Valaki, aki szeretlek. Aki, nem tudok mást adni neked, mint egy kézfogást, de meleget, szeretettel telit – és még mondott néhány jóságos mély szót és leült a koldus mellé és beszélgetett vele.

 

S a vak koldus, aki éveken keresztül csak hideg pénzt kapott, most különös gyönyörűséggel élvezte egy ismeretlen jóság melegét.

 

Érezte, hogy van valaki, aki nem megy mellette közönyösen el, akinek nem teher az ő vaksága, aki érdeklődik iránta, aki tudomást vett róla, mint élő emberről, aki nemcsak koldust lát benne, és ez az érzés elöntötte és kirántotta közönyösségéből és beszélt.

 

Beszélt.

 

- Nem voltam mindig ilyen – kezdte lassan, nehezen. – Nem voltam mindig ilyen. Nem szorultam mindig mások kegyére, szánalmára. Jómódban és boldogságban éltem. Gazdag voltam, családom volt. Feleségem és gyermekem. Oh, az elsők közé tartoztam Betlehemben! Nyugodtan és szépen éltem. S egy éjszakán megsemmisült minden! Egy éjszakán!… - itt elhallgatott.

 

Az emlékek véresen lángoltak fel benne, és hangja megbicsaklott.

 

Rövid csend volt.

 

- Akarod, hogy elmondjam neked? – kérdezte azután, majd sietősen hozzátette – ha nem akarod akkor is elmondom. Mert itt kell maradnod és meg kell hallgatnod engem. Még sohasem beszéltem erről senkinek, de ma… ma úgy érzem, el kell hogy mondjam neked. Neked, ismeretlennek, akit sohasem láttam és sohase fogok látni. Meg kell hallgatnod! Meghallgatsz?… - kezével ismét megtapogatta az ismeretlen kezét, és valami különös, félénk meneküléssel simult keze az ismeretlen kezébe.

 

Az ismeretlen kéz megszorította az övét. Bátorítólag, biztatólag.

 

És József kapkodva, lihegve, emlékektől gyötörten beszélt:

 

- Rettentő éjszaka volt… Nyugodtan, békén pihentünk… Vad lármát hallottam… Vörös fáklyafény világított az utcákon… Az ajtót rugdalták… feleségem ijedten, rémülten ébredt… a fiam sírni kezdett… az ajtót berúgták… katonák ugrottak be, öten, vagy hatan, vagy többen, nem tudom… „Hol a gyerek?” ordította vadul az egyik… kettő engem fogott le tehetetlenné… Feleségem a gyerekhez rohant… ellökték… én dühöngve ordítottam: „Ne bántsd a fiam!”… De az egyik felkapta… a fiamat!… a fiamat!… megrázta… „Ez a zsidók királya?” röhögött durván… hallottam a fiam borzalmas sikítását… őrülten, dühöngve szakítottam ki magam… egyetlen szorítással megfojtottam a gyilkost… akkor mind nekem estek… a fejem zúgott… félig agyonverten fetrengtem a földön… mellettem a gyilkos… és a feleségem mély, nagy ájulásban… társuk haláláért felgyújtották házamat!… az asszony bennégett… engem kimentettek… megmentettek az életnek! Micsoda életnek!?… özvegyen, gyermektelen, világtalan, vagyontalan…

 

Vasszorítással markolta az ismeretlen kezét, s az ismeretlen kéz megrendülten, szánalommal simogatta.

 

- Egy gyermek sem menekült – folytatta sötéten – egy nagy siralomház volt akkor Betlehem… sok-sok kis élet hullott akkor sírba… egy éjszakán… mind meghaltak a gyermekek… minden jókedv meghalt… Minden öröm meghalt… minden vígság zokogásba fulladt… de nem… nem… - gyűlölettől, irigységtől lobbant feketére hangja – egy megmenekült… egy, egyetlenegy!… talán éppen az, akit kerestek… egy anya nem sírt gyermeke után… egy apa nem gyászolta fiát… Miért kellett ennek az egynek lenni?… Látod, talán beletörődtem volna, ha egy sem menekült volna!… de így… az az egy… az emlékezés arra az egyre… ez felkavar… ez nyugtalanít… Oh, hogy szeretném látni azt az egyet… Ma már férfi… erős, egészséges… nem tud arról a szörnyű éjszakáról… nem hallotta az anyák őrjöngését… nem hallotta az apák jaját… míg én itt fetrengek a porban… az emlékektől véresre marva… - nehéz, hörgő, sípoló sírás markolta meg torkát.

 

Nagy, félelmes, rémítő csend terjengett az ismeretlen és a koldus között. S ebben a nagy csendben szakadozva, küszködve nyögött a vak lihegése.

 

Lihegő, szakadozó csend volt.

 

Aztán a lihegés is megszűnt és nagy némaságban ültek.

 

- Ha legalább látnék!… - dübörgött bele a nagy csendbe a vak koldus keserves vágyódása.

 

Az ismeretlen biztatón szorította meg a koldus kezét:

 

- Fogsz látni! – mondta oly erős bizonyossággal, oly hatalmas határozottsággal, hogy a vak keze ijedten rebbent meg.

 

De mindjárt gyengülten esett ki az ismeretlen kezéből:

 

- Ne kelts bennem hiábavaló reményeket! Nincs orvos, aki meggyógyítson, nincs orvosság, amitől meggyógyulhatnék… tudom, mert évekig próbálkoztam… mindhiába!… - mondta mély szomorúsággal.

 

Az ismeretlen felállt. Különös, megindult ünnepélyességgel mondta:

 

- Mondom neked: meg fogsz gyógyulni! Csak légy türelemmel. Nemsokára ismét itt leszek s itt lesz Ő, aki meggyógyít. Csak légy türelemmel…

 

József megrendülten tántorgott fel:

 

- Nem értem… nem értem… de hiszek neked… hiszek hangodnak… jóságos hangodnak… oh ismeretlen barát!

 

Az ismeretlen búcsúsan fogta meg a koldus kezét:

 

- Légy türelmes. Élj addig türelmes békén… S igyekezett elűzni szívedből a rémeket, a gyűlöletet, a vad emlékeket…

 

József erősen szorongatta az ismeretlen kezét:

 

- Mondd, ki vagy, hogy hívnak?

 

Az ismeretlen egyszerűen, csendesen mondta:

 

- Simon vagyok, Alfeus fia, Galileabeli halász.

 

- Légy áldott jóságos szavaidért Simon, Alfeus fia. Türelemmel várok rád.

 

Aztán leült ismét és éber, figyelő füllel hallgatta a távozó halász egyenletes, komoly, kimért lépteit.

 

III.

 

És József valóban türelmesen élt. Türelmesen várt.

 

De néhány hét múlva érthetetlen izgalom csapott le rá. Különös izgatottsággal járkált, tapogatódzott a nagy sötétségben.

 

Nem lelte helyét sehol. Már nem koldult, nem könyörgött, maga sem tudta, miből élt néhány napig.

 

Egy napon a hirtelenjött nagy nyugtalanságot hirtelenjött nagy, széles nyugalom váltotta fel.

 

Nyugodtan, nagy-nagy békével ült szokott helyén s csak egy bizonyosságot érzett:

 

- Ma eljön.

 

És eljött.

 

- Jöjj József – mondta Simon.

 

És József felállt. Keze nyugodtan feküdt Simon kezében. Nyugodtan és kimérten haladt, mint Simon.

 

- Nem kérdezed hova, kihez viszlek? Nem akarod tudni ki Ő, aki meggyógyít? – kérdezte Simon kissé csodálkozva.

 

József nyugodtan, csendesen felelt:

 

- Látni fogok, - és nagy-nagy bizonyosság csendült ki hangjából.

 

- Hiszed, hogy meggyógyít?

 

- Hiszem és tudom.

 

Aztán nem beszéltek, csak mentek.

 

József élénken, éberen figyelt. Úgy leste fülével a hangokat, mint mások szemükkel az érkezőt.

 

Simon megállt. És József is megtorpant.

 

Nem hallott semmit, de érezte, hogy többen vannak körülötte. Fejét zavarodottan szegezte előre. Tájékozódni akart. Nem tudta, merre áll, Aki meggyógyítja.

 

- Mester!… - mondta Simon. – Ime itt van, akiről beszéltem.

 

Most, most hallotta, hogy Valaki felállt. Kiegyenesedett, arcát arrafelé fordította és erősen figyelt.

 

Nem hallott semmit, de érezte, hogy nézik, erősen, mélyen mindentlátón.

 

Megrettent ettől a nem látott nézéstől.

 

Lezuhant az Ismeretlen előtt:

 

- Uram!… Segíts rajtam… - könyörögte.

 

- Mit akarsz, hogy cselekedjem neked? – csendült fel egy Hang, de ez a hang olyan csodálatosan szelíd, biztató, mindentbetöltő volt, olyan zengő, átható, lágy és igaz, hogy József hirtelen nagy hittel emelte fejét Felé:

 

- Uram!… hogy lássak!…

 

Egy kéz suhant feje felé és pár pillanatig ottmaradt feje felett. Csodálatos, titokzatos melegség sugárzott ebből a kézből.

 

Aztán érezte, amint egy Arc közeledik feléje, mindig közelebb… közelebb… közelebb… már ott volt egészen az ő arca előtt… gyenge leheletet érzett… különös illatot… elkábult… ismeretlen, nagy félelem ájuldozott benne… világtalan szemeit lehunyta… halk, nagyon halk suttogást hallott:

 

- Láss!…

 

Nyilallás rázta végig testét.

Hirtelen kinyitotta szemeit.

 

Csodálatos mély, tiszta kékséget látott… az eget…

Hitetlenkedve, ámultan, csodálkozva, kábultan bámult ebbe a szép kékségbe…

 

Csak nagyon lassan kezdett látni s akkor látta, hogy az a mély, tiszta kékség… két szem…!

 

S ez a szem oly végtelen jósággal, szelídséggel, szeretettel simogatta körül, hogy József szinte megrettent ettől a nagy-nagy jóságtól.

 

A Gyógyító most kiegyenesedett és csendes mosollyal nézte Józsefet.

 

József még mindig kissé kábultan meredt szét maga köré. Látott. Látott!

 

Szája nyílott. Nehezen, roskadozva hörögtek torkában a hangok.

 

Szeretett volna valami nagyot, gyönyörűt kiáltani, valami csodás felzengő hangon hozsannázni, kitárta két karját, arcán diadal világított, ragyogott s már-már ajkán lebegett az ujjongó himnusz, de azután megroskadt, látó szemét elfutották a könnyek és könnyesen, megrendülten lezuhant a Gyógyító lábához, átkarolta lábait és síró, bicsakló, szaggatott hangon csak ennyit tördelt:

 

- Köszönöm… Uram… köszönöm…

 

IV.

 

A többire már ő sem emlékezett.

Csak azt tudta, hogy egyedül maradt.

 

Sokáig ült egyedül. Néha lehunyta szemét és hirtelen kinyitotta. Játszogatott látásával. Nem hitte, hogy lát. Pedig látott. Visszavonhatatlanul látott.

 

Sokára felállott és megindult.

 

Megkeresni azt, aki meggyógyította.

 

Sohasem látott arcokat látott. Csak a hangokról ismerte meg az arcokat.

 

Valaki ment előtte. Egyedül ment. Szerette volna hallani hangját. De egyedül ment, hát nem hallhatta. Hanem azért csak ment utána.

 

- Ezt ismerem! Ismerem! – hajtogatta magában. – Ezt a járást ismerem!

 

A járás ritmusáról ismerte meg.

 

- Simon, Alfeus fia! – kiáltott utána

 

Simon megfordult és várt.

 

József lelkendezve sietett feléje. Simon arca derűs, békés, barátságos volt.

 

- Ilyennek láttalak vakságomban – mondta József.

 

És beszélt Simonnak sokat. Szédülten, kábultan, zavaros, nagy összevisszaságban.

 

És Simon véghetetlen türelemmel hallgatta ezt a sietős, zagyva beszédet. Tudta, hogy a hirtelenjött látás kavarta fel azt a sok összefüggéstelen szót, hát hagyta, hadd ülepedjenek le.

 

Aztán hirtelen megtorpant József:

 

- Hol van az, Aki meggyógyított engem?

 

- Jöjj velem – felelte Simon.

 

És József ment.

 

Nem mentek messze.

 

Sok-sok anyát látott. És nagyon sok, rengeteg gyermeket. És mind, mind furakodtak, mind törtettek előre valami nagy örömmel, nagy vággyal.

 

És a gyermekgyűrű közepén ott ült a Gyógyító. Mind Felé igyekeztek, mind Felé siettek. És Ő szelíd mosollyal ragyogott feléjük, keze áldva pihent a gyermekek fején.

 

József döbbenten állt. A sok apró gyermek látása felkavarta emlékeit, szörnyű, véres emlékeit.

 

Simon felé fordult, de Simon már nem volt ott.

 

Hát az egyik anyától kérdezte remegő, buggyanó hangon:

 

- Ki ez az ember?

 

Az anya sebtiben válaszolt:

 

- A názáreti Jézus. – és furakodott előre.

 

József sötéten állt. Mozdulatlanul. Nem tudta meddig. Csak várt.

 

És lassan-lassan oszladozni kezdtek.

 

Már alig volt ott két-három gyermek.

 

Akkor tántorogva lépett előre:

 

- Názáreti Jézus!

 

A Názáreti ránézett. Olyan jóságosan ölelte át tekintetével!

 

- Uram!… - dadogta József – Te adtad vissza látásomat!… Uram!… segíts rajtam!…

 

- Mit akarsz, hogy cselekedjem neked? – kérdezte a Názáreti már másodszor tőle.

 

József hörögve borult lábaihoz:

 

- Uram!… hogy ne lássak! Ne lássak! Vedd vissza látásomat!

 

A Názáreti különös mosollyal mosolygott.

 

Józsefből most kitört minden:

 

- Uram!… ragyogó gyermekarcokat látok!… Élő, nevető, ragyogó gyermekarcokat!… S az utolsó gyermekarc, ami emlékezetemben maradt, véres, torzult, holt arc: a fiam arca… - lihegve, kapkodva beszélt.

 

Elmondott mindent.

 

- Fáj, ha gyermekarcot látok… Nem tudok mosolyogni a gyermekre… Uram!… segíts rajtam… - lihegte a végén fájdalommal, sötéten.

 

A Názáreti ismét felé hajolt. Kék szeme tele volt vigasszal, mindent megértéssel:

 

- József – mondta felcsengő, tiszta hangon – mondottam neked: láss!

 

József feje lebicsaklott nagy megszégyenüléssel.

 

De a Názáreti keze felemelte leesett fejét, mélyen nézett szemébe, mélyen, komolyan:

 

- József: láss! Ne csak szemeid lássanak, láss te is!

 

József feje zúgott. Gondolatai megakadtak.

 

Arcának komor, sötét, nehéz ráncai elsimultak, s lassan-lassan derengeni kezdett arca, mind jobban derengett… világított… s végül a véres, szörnyű emlékeket eltörlő diadallal ragyogott arcán a látás:

 

- Te vagy az Egy, aki megmenekült Betlehemből: - mondta boldog, tiszta hangon. Majd megismételte ünnepélyes lassúsággal – Te vagy az Egy, aki megmenekült Betlehemből!

 

A Názáreti alig észrevehetően bólintott.

 

Érted halt meg a fiam! – folytatta József zengő, búgó hangon. – Áldott légy mindörökké!